 Knyihár Amarilla megnyitója A felszín faggatása Knyihár Amarilla belső tájakat fest. Rafinált kulcsokat ad a kezünkbe belső élményeihez: olyan képeket, melyek azonnal, leplezetlenül és egyidejűleg kínálják magukat a racionális és az érzéki befogadás számára. A képek a felszínen hordozzák ezt a kettősséget. Ha ezt a felszínt faggatjuk, olyan több szálon futó folyamat részeseivé válunk, mely érzéki és racionális úton mélyíti egyszerre a látványt. Kitárja előttünk a belső dimenziókat, egyre közelebb visz a látvány gyökeréhez, amely az élmény maga. Amikor azt mondom, látom a fényt, annak hiányához képest érzékelem a jelenlétét, akkor is, ha egyidejűleg csak a fény-közeget tapasztalom. Amikor a párásság érzéki benyomásáról beszélek, azzal a belső, látásos és tapintásos tér-élménnyel ütköztetem, mely páramentes. Eljátszom az élménnyel, mintha két hangot próbálgatnék a zongorán. Van fény, nincs fény. Van pára, nincs pára. Ha egymás mellé helyezem a két közeg látványát vagy érzetét, ezzel az emlék idői dimenzióját csempészem bele a tér-élménybe. Az emlék jelenléte, a múlttal, tudással terhes most-élmény túlmutat az egyszerű látványon. Knyihár Amarilla ilyen benyomások láthatóvá tételére vállalkozik. A tér-élmény kitágítása érdekében egyszerű geometrikus rendszerhez folyamodik. Képein a geometria anyagszerű, néha tárgyszerű képzetek mellett, azokat kiegészítve jelenik meg. Nem a vizuális jelenség lecsupaszított formája, hanem eszközként - matematikailag primitív, ugyanakkor nagy hatású eszközként - szolgál kétféle látvány egymás mellé helyezéséhez, egymásba csúsztatásához. Ez az absztrakt rend ritmust szolgáltat a két "alaphanghoz", melyet a kétféle közeg képvisel, ezáltal esztétikailag igazolja, szervessé teszi az idők együttállását, vagy inkább együtt-mozgását a képben. A geometrikus rend így funkcionális összetevője, mozgatórugója lesz a képnek: felhívja figyelmünket az élmény időbeli és szemléletmód-beli rétegzettségére. A festmények láttán ugyanakkor óhatatlanul kínálkozik egy másik megközelítés. Néhány képen egyneműnek látszó rendezett sík-sávok tolakodnak az anyagszerű tér elé, hogy kitakarják a mögöttes tájat, akadályt képezzenek a látvány és a művész, illetve a befogadó között. Ez az akadály egyszersmind növeli a részletekben megmutatkozó tér-élmény intenzitását. Nem szemérmes, nőies, hanem szigorú, rendre utasító gesztussal határol el a ’totális’ képtől, de ugyanezzel a gesztussal felerősíti, gazdagítja, zengeti annak immár csak sejthető, lehetséges totalitását. A képek sorozatát tekintve a folyamat olyan, mint a lélegzés: a látvány megkettőződik, kitárulkozik, hirtelen túl sokat mutat, aztán, ugyanabban a rendben, bezárul, rejtőzködik, majd újra kibontakozik, hogy egy másik szintre lépjen. A képi formába sűrűsödő belső élmény ugyanis néha túlmutat az érzékeken, és a festő újabb geometrikus eljárást hív segítségül: egy absztakciós ötlet játszik a kezére abban a törekvésében, hogy az ilyen élmények vizuális megfogalmazását adja. Olyan másodlagos síkot hoz létre, mely az eredeti kép egy-egy szeletének kivonata, szín-sűrítmények mintázata. Ez az absztrakció önmagában is értelmezhető rendbe sorakozik. Önálló rendszert alkot, mely a tájszerű élményből keletkezik, és annak viszonyítási pontjául is szolgál egyben. Az anyagszerű megfogalmazás a belőle kivonatolt képre kacsint, az élmény két vetülete egymással kezd párbeszédet. A belső világ így önmagával alkot szerves és zárt egységet. Csalóka ez a kvázi-keletkezéstörténet, hiszen az élmény magamagát dobja szét ezekbe a mintázatokba, és nem megfordítva. Nem mesterségesen konstruált, hanem spontán látványok, organikus élmények ezek, melyeket a síkba rendezés kényszerít ilyen - lehetséges, talán alternatív - alakzatokba. Valószínű, hogy közös vonása a képnek és az élménynek, hogy értelem és érzelem egyidejűleg mutatkozik, egyensúlyban van, és folyamatos párbeszédet folytat. Minél figyelmesebben hallgatjuk ezt a dialógust, annál jobban értjük szimbiózisukat, és egyre intenzívebbé válik az élmény.
|